Sokszavú poszáta. Már megint nem bírtam magammal, így milyen más történetet választhattam volna, ha nem éppen újra egy mesterséges intelligenciával, disztópikus hangulatban tálalt sci-fit? Különlegessége, hogy Walter Tevis mindezt 1980-ban tárta olvasói elé, így kíváncsian vártam, miként tárja majd azt elénk, ha már a mai technika nincs jelen befolyásoló tényezőként. Metropolis Media alias Galaktika kiadó számomra első köteteként is beszélhetek a könyvről, így a könyv minőségével kapcsolatban is szerezhettem tapasztalatot. A borító már a csomag kibontásakor nagyon felfelé hajlott, így kénytelen voltam további kötetekkel kilapítani, de az alap lapminőség sem a megszokott normál. Ezt egy picit sajnálom, és elsőre kicsit ódzkodtam így az olvasását illetően is. Aztán viszonylag hamar kivégeztem, de nem a történet gyorsasága miatt. Hogy ez baj lenne, vagy éppen az előnye? A továbbiakból kiderül.
Kiadó: Metropolis Media
Oldalszám: 280
Eredeti ár: 3290 Ft
Fülszöveg: A 25. század disztópikus világában az emberi civilizáció maradéka elektronikus mennyországokba zárkózva vegetál. Nincsenek családok, gyerekek, de még valódi párkapcsolat, szerelem sem igen létezik. A gépiesen udvarias hétköznapokból már csupán a drogok vagy az öngyilkosság jelentik a menekvést. Az olvasás tiltott dolog, de igazából senkinek eszébe sem jutna már ezt a szabályt megszegni. A gondolkodást számítógépek és robotok végzik az ember helyett. A jelszó: „Ne kérdezz; lazíts!” E látszatélet megkapó jelképe a sokszavú poszáta, mely éjjelente nem a saját énekét dalolja bele a világba, hanem más állatok hangját utánozza.
Az emberiséget már csak egy halálvágyával küzdő android mentheti meg, valamint egy fiatal pár, akik szenvedélyes szerelemre lobbannak egymás és a könyvek iránt. Ez a szenvedély talán még az apátiába kövült gépi intelligenciákat is képes felrázni.
Walter Tevis, A svindler és A pénz színe írója Nebula-díjra jelölt regényével ékesen bizonyítja, hogy az SF-nek igenis helye van a szépirodalomban. Érzelmekkel és fekete humorral átszőtt, szép könyve robotszereplői szájával is az emberi önrendelkezés jogáért kiált.
Az emberiséget már csak egy halálvágyával küzdő android mentheti meg, valamint egy fiatal pár, akik szenvedélyes szerelemre lobbannak egymás és a könyvek iránt. Ez a szenvedély talán még az apátiába kövült gépi intelligenciákat is képes felrázni.
Walter Tevis, A svindler és A pénz színe írója Nebula-díjra jelölt regényével ékesen bizonyítja, hogy az SF-nek igenis helye van a szépirodalomban. Érzelmekkel és fekete humorral átszőtt, szép könyve robotszereplői szájával is az emberi önrendelkezés jogáért kiált.
A fülszöveget elolvasva kicsit másféle világbemutatásra számítottam. Lelki szemeim előtt egy elkövéredő, robotok által kiszolgált társadalmat tudtam elképzelni, kicsit a Wall-e animációs meséhez hasonlóan. Aztán hamar rá kellett jönnöm, hogy ez nem így lesz, és sokkal inkább kapunk egy teljesen leszedált, bekábítószerezett maradék emberiséget, akik halovány, teljesen szürke élete mellett már a különböző szintű robotok, mesterséges intelligenciák is kezdenek berozsdásodni. Olyan érzést kelt mindezzel, hogy valaki egyszer, valamikor megalkotta ezeket a gépeket, aztán az élet egyre inkább ezekre az "eszközökre" hangsúlyozódott, majd a folyamat végtermékeként láthatjuk a világ minden szintű tönkremenetelét. Aztán ez később be is bizonyosodik, ennek a folyamatnak a mibenlétét ismerhetjük meg három központi karakteren keresztül. Azt gondolhatja az ember, hogy pörgős akciójelenetekkel tarkítva, maga a folyamat a legizgalmasabb, ahogyan a szereplőkkel együtt elérünk valamilyen állapotot. Szerintem kifejezetten érdekes volt már egyből a végállapotba csöppenni. Mármint konkrétan az emberiség utolsó óráiba.
Az eleje annyira megfoghatatlan, furcsa, érzések nélküli, hogy kicsit nehéz is belerázódni hirtelen, mire is számítson az olvasó a későbbiekben. Ahogy egyre jobban haladunk előre, hamar rájöhetünk, hogy ez a történet tudatos velejárója. Walter már ezzel is érzékeltetni próbálja azt a végítéletbeli hangulatot, amit az emberiséggel kapcsolatban az imént is említettem. Talán az egyik legnagyobb erőssége ez a fajta hatáskeltés, ami aztán az egész cselekményfolyam gerincén végigvezethető. Persze mindeközben az egyik legérdekesebb kérdés, hogy hogyan is következik majd be emberiségünk elmúlása, átalakulása. Nagyon sokszor találkozunk olyan történetekkel, ahol a gépek fellázadnak ellenünk, hogy aztán majd úgy okozzák végünket. Mi van akkor, ha nem is annyira külső okok miatt következik ez majd be? Akkor majd mi magunk leszünk azok, akik ezt lehetővé teszik? Magunk tudta kívül éppen erről szól a Walter által felvázolt kép.
Innen nézve nem mondanám meg, hogy már lassan 40 éves történetről olvashattam. Annak aktualitása, a társadalom karikatúrája, amit egy végkifejletbe burkolóztatott bele, örök érvényességű. Érdekes belegondolni, hogy mikor kütyüinkben elveszve órákon keresztül ignorálni tudjuk a külvilágot, eközben meg teljesen érzelemmentesen pötyögjük egymásnak a különböző sírva nevetős, és egyéb érzelmeket kifejező smiley-kat. Ugyanezt az író kábítószerekkel, gyógyszerezett társadalommal prezentálja számunkra. Viszont, ha körbetekintünk jelenleg, nem is kellenek ilyen szerek, technikai kütyüjeinkkel pont magunknak biztosítjuk a könyvben felvázoltakat. Jogosan tehetjük fel ezek után a kérdést, hogy számunkra is az a sors vár, észre sem vesszük, de odáig sodródunk, hogy már utódjaink se lesznek?
Szereplők tekintetében két ember, és egy robot összefonódó történetét követhetjük nyomon, ahogy ebben a világban próbálnak létezni. Ha egyáltalán érdemes létezniük. Ebben ugyanis nem feltétlen van egyetértés közöttük. Spofforth a legmagasabb szintű robot, ezáltal nagyon sok mindenbe van beleszólása, mégsem érzi jól magát "bőrében". Bentley aztán felkeresi, mint az egyedüli olvasni tudó személy, így tiltott tevékenységbe kezd, tanulmányozza a különböző filmeket, könyveket. Aztán belép a képbe még a titokzatos, és nagyon intelligens nő, Mary Lou is. Utóbbi kettő aztán közösen fedezik fel a betűk, szavak világát, hogy aztán egymásban is kiteljesedhessenek.
Összességében egy érdekes hangulatú, elgondolkodtató képet kapunk a Sokszavú poszátát olvasva. Akik szeretik a lassabban kibontakozó, sokkal inkább a dolgok hátterében lévő okokat feszegető, nem csak az akciódús jelenetekre építő történeteket, azoknak tökéletes választás lesz ez. Örök érvényű aktualitásával az 1980-as dátum se riasszon el senkit se. Nemhogy kevesebb lenne ettől, de sokkal értékelendőbb az, hogy már akkor ilyen szemlélettel rendelkezzen valaki. A könyvek, olvasás fontosságának hangsúlyozása, ahhoz való hozzáállás kérdésköre is szépen illeszkedik ebbe a miliőbe. Nagyon remélem, hogy mindezt a csodát, amit mi könyvmolyok hatványozottan végzünk, sokáig tudjuk még továbbvinni. De ahogy láthatjuk, lehet bármiféle szankció, a betűk utat törnek maguknak, és a legkisebb valószínűség mellett is újra életre kelnek. „Ne kérdezz; lazíts!” - fordítsuk át, és legyen: "Kérdezz; adj bele mindent!". Így lehet egyről a kettőre jutni.
Az eleje annyira megfoghatatlan, furcsa, érzések nélküli, hogy kicsit nehéz is belerázódni hirtelen, mire is számítson az olvasó a későbbiekben. Ahogy egyre jobban haladunk előre, hamar rájöhetünk, hogy ez a történet tudatos velejárója. Walter már ezzel is érzékeltetni próbálja azt a végítéletbeli hangulatot, amit az emberiséggel kapcsolatban az imént is említettem. Talán az egyik legnagyobb erőssége ez a fajta hatáskeltés, ami aztán az egész cselekményfolyam gerincén végigvezethető. Persze mindeközben az egyik legérdekesebb kérdés, hogy hogyan is következik majd be emberiségünk elmúlása, átalakulása. Nagyon sokszor találkozunk olyan történetekkel, ahol a gépek fellázadnak ellenünk, hogy aztán majd úgy okozzák végünket. Mi van akkor, ha nem is annyira külső okok miatt következik ez majd be? Akkor majd mi magunk leszünk azok, akik ezt lehetővé teszik? Magunk tudta kívül éppen erről szól a Walter által felvázolt kép.
Innen nézve nem mondanám meg, hogy már lassan 40 éves történetről olvashattam. Annak aktualitása, a társadalom karikatúrája, amit egy végkifejletbe burkolóztatott bele, örök érvényességű. Érdekes belegondolni, hogy mikor kütyüinkben elveszve órákon keresztül ignorálni tudjuk a külvilágot, eközben meg teljesen érzelemmentesen pötyögjük egymásnak a különböző sírva nevetős, és egyéb érzelmeket kifejező smiley-kat. Ugyanezt az író kábítószerekkel, gyógyszerezett társadalommal prezentálja számunkra. Viszont, ha körbetekintünk jelenleg, nem is kellenek ilyen szerek, technikai kütyüjeinkkel pont magunknak biztosítjuk a könyvben felvázoltakat. Jogosan tehetjük fel ezek után a kérdést, hogy számunkra is az a sors vár, észre sem vesszük, de odáig sodródunk, hogy már utódjaink se lesznek?
Szereplők tekintetében két ember, és egy robot összefonódó történetét követhetjük nyomon, ahogy ebben a világban próbálnak létezni. Ha egyáltalán érdemes létezniük. Ebben ugyanis nem feltétlen van egyetértés közöttük. Spofforth a legmagasabb szintű robot, ezáltal nagyon sok mindenbe van beleszólása, mégsem érzi jól magát "bőrében". Bentley aztán felkeresi, mint az egyedüli olvasni tudó személy, így tiltott tevékenységbe kezd, tanulmányozza a különböző filmeket, könyveket. Aztán belép a képbe még a titokzatos, és nagyon intelligens nő, Mary Lou is. Utóbbi kettő aztán közösen fedezik fel a betűk, szavak világát, hogy aztán egymásban is kiteljesedhessenek.
Összességében egy érdekes hangulatú, elgondolkodtató képet kapunk a Sokszavú poszátát olvasva. Akik szeretik a lassabban kibontakozó, sokkal inkább a dolgok hátterében lévő okokat feszegető, nem csak az akciódús jelenetekre építő történeteket, azoknak tökéletes választás lesz ez. Örök érvényű aktualitásával az 1980-as dátum se riasszon el senkit se. Nemhogy kevesebb lenne ettől, de sokkal értékelendőbb az, hogy már akkor ilyen szemlélettel rendelkezzen valaki. A könyvek, olvasás fontosságának hangsúlyozása, ahhoz való hozzáállás kérdésköre is szépen illeszkedik ebbe a miliőbe. Nagyon remélem, hogy mindezt a csodát, amit mi könyvmolyok hatványozottan végzünk, sokáig tudjuk még továbbvinni. De ahogy láthatjuk, lehet bármiféle szankció, a betűk utat törnek maguknak, és a legkisebb valószínűség mellett is újra életre kelnek. „Ne kérdezz; lazíts!” - fordítsuk át, és legyen: "Kérdezz; adj bele mindent!". Így lehet egyről a kettőre jutni.
Értékelés:
Borító:
Üdvözlettel: Uszáma.
Borító:
Üdvözlettel: Uszáma.
0 Megjegyzések