Lily Brooks-Dalton: Az ​éjféli égbolt


 Mindig is szerettem azokat a történeteket, amik valamilyen formában az űrhöz kapcsolódnak. Az egyik kedvencem a szintén Agave kiadásához köthető Hat ébredés, amiről már írtam nektek korábban. Amikor elolvastam Az éjféli égbolt fülszövegét, egyből felsejlett bennem az érzés, hogy ideje belevetnem magam a messzeségbe, bár nem tudtam pontosan, mire is számíthatok ettől a kisebb hangvételű történettől. Kisebb hangvétel alatt a hosszára gondoltam, ugyanis 240 oldalon mutatja be Augustine és Sully történetszálait az író. Így az ünnepek közeledtével a Prológus könyvek a fa alá projekttel szeretné segíteni az ajándékok kiválasztását, ugyanis rengetegen kapunk ajándékutalványt, amit a lehető legjobb módon szeretnénk beváltani. A továbbiakból kiderül, hogy szerintem érdemes-e Az éjféli égboltot ajándéknak választani.


Író:
Lily Brooks-Dalton
Oldalszám: 240
Eredeti ár: 3480 Ft
Fülszöveg: Augustine-t, ​a zseniális, idős asztronómust csak a csillagok érdeklik. A tudós évek óta elszigetelt kutatóállomásokon él, és az eget tanulmányozza, hogy felderítse az univerzum létrejöttét. A mostani állomásán, egy sarkvidéki kutatóbázison viszont katasztrofális eseményről kapnak hírt, és evakuálják a dolgozókat, ám Augustine makacsul megtagadja a munkája félbehagyását. Nem sokkal a többiek távozása után felfedez egy rejtélyes gyermeket, Irist, és észreveszi, hogy a rádiófrekvenciák elnémultak. Magukra maradtak.

Ugyanebben az időben Sullivan éppen az Aether fedélzetén repül hazafelé a Jupitertől. Ő és a csapata többi tagja az első olyan űrhajósok, akik ilyen mélyen merészkedtek az űrbe, és Sully már megbékélt az áldozatokkal, amelyeket ez megkövetelt tőle: a lánya hátrahagyásával és a házassága felbomlásával. Az útjuk eddig sikeres volt, de amikor a Küldetésirányítás magyarázat nélkül elhallgat, Sullynak és társainak el kell gondolkozniuk azon, hogy hazatérnek-e valaha.

Miközben Augustine és Sully embertelen, de gyönyörű környezetben néznek szembe bizonytalan jövőjükkel, a történetük fokozatosan összefonódik, egy megrázó végkifejlet felé tartva. Lily Brooks-Dalton regénye a legfontosabb kérdéseket teszi fel kristálytiszta prózájával: mi éli túl a világvégét? Hogyan adjunk értelmet az életünknek? A kötetet a 2016-os megjelenését követően számos magazin beválogatta az év legjobbjai közé, Colson Whitehead egyenesen a kedvencének nevezte. 2020-ban George Clooney készített belőle filmet a Netflixre, ráadásul ő játssza főszerepben Augustine karakterét.
  A könyv fülszövege pontosan annyit mutat, mint amennyit elbír az. Kellően felkelti az ember figyelmét a benne lévő feltett kérdésekkel. Utólag visszanézve elég sokat sejtet, ugyanis nem mondanám, hogy ez a legakciódúsabb történet, amivel egy olvasó találkozhat. De ez talán nem is olyan nagy meglepetés, általában a sci-fiknél ezt tapasztalhatjuk. Augie a földi szemszöget, míg Sully az űrt mutatja be számunkra. Mindketten rengeteg kétséggel a múltjukat tekintve, azonban abszolút hivatásuknak élve töltik nem mindennapi életüket, lényegében a külvilágtól teljesen elszigetelve, ugyanis mindkét szál teljesen elveszíti a kommunikációt a Föld többi része felől. Vajon mi történhetett az emberiséggel?

 Bár akcióban nem dúskál, természetesen azért van itt bőven történés. Mind a jelen, mind pedig a két főszereplőnk múltjának megismerése tartogat izgalmakat számunkra. Az a fajta feszültség, amit a külvilágban történt események elhomályosítása nyújt, mindvégig egyfajta atmoszférát hoz létre. Nincs ez másképpen az űrhajón végbemenő hátráltató eseményekkel sem. Miután megszakad a kommunikációjuk a Földdel nyilvánvalóan negatív irányba fordul soruk az űrhajósoknak. Bevallom, a két szál közül szerintem ez volt az izgalmasabb, Sully szemszögének olvasását élveztem leginkább.

 Amivel gyönyörűen operál a könyv írója, azok a prózai leírások. Ezek főként Augie leírásainál tapasztalhatók: ahogyan Augie személyiségéhez passzolva jeleníti meg a háttérben látható tájat, ahogyan párhuzamot állít közte és az állatok között. Egyszerűen nem tesz mást, mint a szavak mestereként játszik a lapokat festőállványként használva. Mindez kellő komolyságot áraszt az egészből, hiszen mégiscsak komoly témákat boncolgatunk itt: a világban betöltött szerepünk, múltban történt "hibázásaink", az elmúlás.

 A karakterekkel az egész nagyon valós, mai hangulatot kelt. Sci-fi mivolta ellenére nem találkozunk annyi "szárazabbnak" mondható leírással, teljesen máshol találhatók a hangsúlyok. Az űr egyfajta háttér, és egy különös elgondolás megtestesítője, mondhatni csak keret. A történetszálak összeérése, a csattanó várat magára, de az ügyesebbek már hamarabb is gondolhatnak valami hasonlóra. Gondolkodtat, összeesküvéselméletek szövésére ad okot a kötet. Abszolút ajánlom mindenki számára, aki szereti a lassabb cselekménnyel, gyönyörűen megírt, űrhajókat "nyomokban tartalmazó" történeteket. Én mindenesetre örülök, hogy ezzel Az éjféli égbolttal tölthettem néhány órát az ünnepi készülődések mellett.

Értékelés:
Borító:

Üdvözlettel: Uszáma.

0 Megjegyzések